CAVIAR

A ködös estében a palota ajtói hangtalanul tárulnak szét. A márványon puhán csusszan a selyem, a kristályok finoman csendülnek, a személyzet mozdulatai egyszerre pontosak és láthatatlanok. A vendégek nem beszélnek feleslegesen — a tekintetek, a fejbiccentések és a pontosan időzített mosolyok viszik előre az est protokollját. A terasz peremén a város fénye szikrákat ver a levegőben; az első illat a tenger sójának emléke: szürke ámbra hűvös, ásványos vibrálása egy leheletnyi bergamottal. Ez a nyitány tiszta és fegyelmezett, mint egy tökéletesen megkötött csokornyakkendő első pillanata.

A bálterem fényei melegebbre állnak, és a zene mélyebb hangnemre vált. A szívben benzoé és labdanum gyantás aranya lassan körbeöleli a kezdet hűvösségét; a tonkabab mandulás, száraz bársonya eltünteti az élek keménységét. Nem édesség ez, hanem arány: a mondatok között hagyott csend, az a luxus, hogy nem kell bizonyítani semmit. A poharak peremén rövid villanások, a parkettán lágy lépések — a kompozíció tartása észrevétlenül lesz a társaság tartása.

Az est késői óráiban az alap megtelepszik a bőrön. A vanília nem cukorként, hanem fényporként ül meg rajta; a szantálfa sima, tejszerű teste tartást ad, a pézsma elegáns keretet húz a történet köré. A beszélgetések halkabbak, a mozdulatok lassabbak — a Caviar ilyenkor már nem az ezüstkanálon pihenő gyöngyszemekről szól, hanem arról a csendről, amely a sok tökéletesen időzített részletből összeáll.

Amikor a kapuk újra bezárulnak, a város lélegzete még sokáig kísér. A bőrön megmaradó lenyomat egyszerre sós és arany, hűvös és meleg — mint a hajnalt ígérő éjszaka utolsó pillanata.
A Caviar nem egy illat. Ez a csendes luxus titkos nyelve, azok pecsétje, akik tudják: a tekintély nem a hangerőben, hanem a hibátlan jelenlétben rejlik.