MONACO

Az este leszáll a kikötőre, a jachtok fényei vékony aranycsíkokat húznak a vízre. A kaszinó lépcsőjén a márvány hideg, odabent a kristályok halkan csendülnek. A Monaco így nyit: konyak meleg gőze emelkedik a pohárból, benne almahéj száraz szikrája és egy leheletnyi fahéj — az a pillanat, amikor a kártyák még érintetlenek, de a játék már eldőlt.

A bárpultnál lassulnak a mozdulatok. A tonkabab mandulás, poros bársonya és a praliné finoman édes árnyéka úgy simul egymásra, mint a selyem bélés egy tökéletesen szabott zakó alatt.

A háttérben tölgyfa hozza a hordók csendes tekintélyét — a füst, amit a hordók az égnek adnak, itt megmarad a bőrön. A szantál sima teste rendezi el a széleket; a vanília nem kiált, csak fényt ad a kontúroknak. A borostyán melege úgy ül meg, mint a szőnyeg csillapított lépésének emléke a záróra utáni teremben.

Kint a teraszon a tenger sós lehelete egy pillanatra beúszik a jelenetbe, de nem viszi el: csak kontrasztot ad a meleg, ittas szívnek. A zene tompul, a rulett kereke megáll, és észrevétlenül te leszel a legstabilabb pont a szobában. Ilyenkor a Monaco már nem a pohár tartalmáról szól, hanem a precízen időzített részletekből felépülő csendről.

Amikor a kapuk bezárulnak, a város még sokáig pulzál odalent. A bőrön maradó lenyomat tölgyes–borostyános, bársonyos és biztos — mint egy utolsó, hibátlanul leosztott lap. A Monaco nem egy illat. Ez a Riviéra éjszakai etikettje: meleg fény, fegyelmezett élvezet, és az a fajta jelenlét, amelynek nem kell tétet emelnie, hogy nyerjen.