EPOS

A város peremén a nap már nem ragyog — inkább izzik, mint egy lassan parázsló tűz. A horizont sötétre festi az eget, a levegő pedig olyan, mintha füsttel kevert bársony hullámzana benne. Minden lépés alatt finom por emelkedik fel, amelyen át a fény már csak emlék, nem valóság.

Az Epos így érkezik: mély, fekete erővel, mint egy karaván, amely hosszú út után végre megpihen. Az első leheletben ott a oud árnyékos sűrűsége — nem durva, hanem bölcs, mint egy történet, amely már azelőtt beszél, hogy kimondanák. Mellette a fekete málna sötét édessége csillan meg: nem cukros, hanem mély, fülledt, olyan, mint amikor a nap utolsó fénye egy bársonyfátyol mögé csúszik.

A levegő lassan elnehezül. A tömjén felszálló füstje úgy kanyarodik, mint egy régi legenda első mondatai: spirálisan, ünnepélyesen, mégis titokzatosan. Nincs rohanás, csak lebegő csend, amelyben minden hang mélyebbé, teltebbé válik. A rózsa itt nem virágos könnyedség — inkább bársonyos árny, amely fénnyel és sötétséggel egyszerre játszik. Melege simít, de közben tartózkodó, mint egy tekintet, amely mögött évszázadnyi történet lapul.

Ahogy leszáll az este, az illat mélyre húzódik. A borostyános-oudos szív sötét hője áthatja a bőrt, mintha egy régi tűz parazsa bújna a ruhánk alá. A bőr finom, füstös lágysága körbeölel, és minden rezdülést lassabbá tesz — nem kábít, hanem megnyit, mint egy éjszakai meditáció, ahol minden gondolat lassan, súlyt kapva ereszkedik le.

A végén már nincsenek éles kontúrok. Csak a füst, a gyanta, és az oud sötét, szinte végtelen árnyalata marad: mély, forró, időtlen. Az Epos nem simul el a bőrön — beépül, mint egy történet, amelyet nem lehet elmesélni, csak tovább hordozni.

Az Epos nem egy illat. Ez egy éjszakába írt krónika — füstös legenda, gyantás hő és örök árnyék.